Már csak pár éjszaka választ el attól, hogy veled lehessek.
Úgy érzem, nem is megfelelők e szavak. Mert nem akkor vagyok veled, ha meg tudlak érinteni, ha megrészegít vibráló közelséged, ha érzem a hajad és a bőröd illatát, csodálom angyali arcod.
Nem is létezik olyan állapot, hogy nélküled. Mintha sosem létezett volna. Élsz és éltél mindig a szemhéjam mögött, szemem feketéjében, a lelkem legmélyén, ahová rajtad kívül senki sem tekinthet, testem minden porcikájában, szívem dobbanásában, vérem lüktetésében, minden lélegzetvételben.
Ha száz kilométerek is választanak el egymástól, akkor is érzem, hogy veled vagyok, csak nem adhatom neked magam úgy, ahogy minden pillanatban szeretném, és nem érezhetem annak a teljességét, ahogy a testünk és a lelkünk egyszerre símül egymáshoz, mert a puszta szavak átkozott bilincsei között kell vergődnöm.
Ez az amiért naponta ezerszer is elmondanám, hogy mennyire hiányzol, de ez sem megfelelő szó, mert zsarnokinak és önzőnek érzem. Te nem valami „hiányt” pótolsz, és belőlem sem hiányzott semmi – csak nem élt, mielőtt veled találkoztam volna.
Te az vagy, aki életének ajándékával önmagammá tett, akivel testben és lélekben az lehetek aki vagyok, nem csak az ideák világában, de itt a valóságban is.
Talán a legkegyetlenebb dolog a világon, hogy egy ilyen reggelen, vagy bármely más pillanatban mikor távol vagy, ezt csak így, pár képernyőn megjelenő lelketlen betűvel mondhatom el, ahelyett, hogy lelkem tükrének méze feloldódna türkizkék tengeredben, szorosan átölelnélek és sosem engednélek el, csókolnálak, míg testem levegő után nem kiált…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.