Szomorkás felhők az égen, szokatlanul csend van körülöttem nem cseng a telefon, nem mozdul senki, nincs más csak a zsemle íze a számban, amely már attól is édesebb, hogy tudom, megérintetted ma reggel… kamilla bódulat…

Megannyi gondolat és érzés, kortalannak tűnő foszlányok ölelnek és szaggatnak, mintha nem is huszonhét éve lennék ezen a földön… mintha az a pillanat, amelyet eddig megéltem egy külön valóság lenne a maga időtlenségével.

Vörös és fekete… ebben a percben, ha a valóságra nyithatnám lelkem kapuját, sötétvörös fellegek gyűlnének az égen, bíborszínű villámok cikáznának, s én a végítélet sötét angyalaként ízekre szaggatnék mindent és mindenkit a pokol legsötétebb bugyrától a mennyek csillagokra nyíló kapuiig, mert ez a világ hagyta, hogy ő rád vesse a szemét, hagyta, hogy megérintsen, hagyta, hogy megcsókoljon…

Ismét színtelen vagyok, míg újra szelet nem kap vitorlám.

Aranysárga napsütés, illatos hajzuhatag… többet jelentesz nekem, mint bármi ami létezett, amit valaha éreztek vagy gondoltak. Sajgó üres mellkassal, amelyből magam téptem ki szívem, a feledés felé sodródó lélekként is életed ad egyetlen mosolyod, egyetlen érintésed… Szavaidat még most is csengők dallamjátékának hallom, minden, amit belőled magamban őrzök ezekben a sötét órákban is a szivárvány színeit adják a palettára, mellyel a lelkemet próbálom szürke vászonra festeni mielőtt a modell semmivé enyészik.

Átkozott legyen, aki így rakott össze…