Ilyen a Férfi ha szerelmes...

Ott várok rád Párizsban most is. Nem számít meddig tart, míg a géped földet ér és kilépsz a kapun. Hat nap, hét éjszaka, egy hónap, vagy egy emberöltő. Utóbb úgysem erre emlékezünk majd, hanem arra a pillanatra, amikor újra átöleltük egymást.

Nem kell mondanod, tudom, lelkünk egyik fele néha ösztönösen lázad és lerázná a türelem bilincsét, s ha nem bír tőle szabadulni, inkább dacosan felszegné fejét: ami nem lehet MOST, az ne is legyen.
De azt hiszem ilyenkor helyesebb, ha a másik fél szavára hallgatnunk, ami csendesen súgja:  légy hálás a sorsnak, mert van KIÉRT e kötelékekkel viaskodnod.

Mert nem az számít, hogy milyen dermesztően fagyosak lehetnek az éjszakák, milyen csonka lehet a hold, milyen lényegtelen minden mozdulat, milyen hiábavaló a vágy nélküled és nélkülem.
Hanem az, hogy milyen a balzsamos levegő, a másik nyakszirtjének, hajának illata, milyenek a mosolyt kísérő apró gödröcskék, milyen az első reggeli egymáshoz simulás, milyen a csókolózás közben félrecsúszott szemüveg, milyenek a rakoncátlan hajtincsek és a homlokomról bőrödre hulló cseppek.

Nem gyűlölhetjük az utat azért, mert tizennyolc napja járjuk és még mindig nincs vége. Bár nem mindig mi választjuk meg, az mindig lehetőséget ad arra, hogy általa többé és jobbá váljunk, még ha ehhez meg is kell járnunk olykor Hádész birodalmát vagy éppen az Akropolisz csúcsait.

Tizennyolc napja egyedül kell járnod ezen az árnyakkal övezett ösvényen, keresztül a bánat mocsarán, a kétségek kihalt erdején és suttogásból emelt keskeny hídon kell átkelned a távolba vesző álmok szakadéka felett.

Álmodom.

Arról, hogy talán kezded elhinni, mindig veled voltam és most is veled vagyok. Arról, hogy talán kezded elhinni, nekem semmi sem teher, amit tőled vállalhatok át. Arról, hogy talán kezded elhinni, érzem teljes valódat, és árnyaiddal-vágyaiddal, láncaiddal-szárnyaiddal, könnyeiddel-mosolyoddal, nemekkel és igenekkel együtt szeretlek. Arról, hogy talán kezded elhinni, bármi történjék, mindig elkaplak, és karjaim oltalmazón ölelik át derekad, mert a testem, lelkem, szavam és pillantásom, csókom és ölelésem nem füst és árnyék.

Álmodom.

És a legszebb álmom az, hogy egyszer a szemedbe nézek s ezt mondom: „Kisasszony, ahogy Ön az enyém, úgy én az Öné vagyok: odaadom magam Önért, és odavagyok ezért a cseréért.”

Amióta tudok magamról, azóta imádom a természetet. Gyerekként nem fenyvesek, bükkösök, tölgyesek, emelkedők és lejtők, kanyargó ösvények, csörgedező patakok voltak a szemem előtt, hanem folyók, tavak, nádasok és erdők… végtelennek tűnő csendes rejtekek, ahol a madár sem jár.

Mióta tavaly nyáron megmozdult bennem valami, ami szabadulni akart a szürkeségből, a feledéshez vezető úttól, méginkább vonzódtam ezek után a lelkemben élő menedékek után.

A nyár végi estéken számtalanszor eltűntem a világ elől és a folyó vonalát követve felfelé haladtam, minél érintetlenebb helyet, minél örökkévalóbb pillanatot keresve. Le akartam dőlni a homokba, vagy a parton egy fa árnyékába és zenét hallgatni, bámulni a vízben ábrándként visszatükröződő világ képét. Az ösvény, amelyet választottam, hosszabbnak bizonyult a vártnál és már a visszafordulás járt a fejemben, amikor kisvártatva egy tisztásra bukkantam, amely minden képzeletemet felülmúlta. A hatalmas fákról, amelyek körbevettek mindenütt vadszőlő hullt alá zöld vízesésként. Jobbra sűrű bokrok sorakoztak egészen egy kis dombig, amelynek az aljában egy apró tavacska bújt meg… a tavaszi árvíz óta maradhatott meg, a vizimadarak paradicsomaként.

Ahogy lassan közelebb merészkedtem, gólyák emelkedtek a magasba és én lenyűgözve csodáltam ezt a csendéletet, amelyhez foghatót gyerekkorom óta nem láttam. Csak a napnyugtával indultam vissza, addig igyekeztem minden levél rezdülését lelkembe zárni; tudtam, sosem látom többé, az őszi áradással mindez semmivé válik, hogy jövőre a természet valami újat alkosson helyette.

Ma újra eszembe jutott ez a kép... és azt kívántam, hogy az életnek ne legyen többé ilyen csodája, amit nem oszthatok meg veled, ne legyen napkelte és napnyugta, amiben nem veled gyönyörködöm, ne legyen hó, amelynek a pelyheit nem az arcodról csókolom le, ne legyen nyári eső, amely nem a mi szenvedélyes ölelésünket palástolja, és ne legyen út, amelyre nem tartasz velem...

Egyszer azt írtad nekem: minden embernek van egy vágya, ami csak az övé, és ez a vágy sokakat eltaszíthat tőle, de azt, aki fontos, közelebb hozza hozzá.
Engem a Te vágyaid úgy vonzottak, mint méhet a méz, lelkem részeivé váltak és pont olyan elevenen élnek bennem, mint a saját álomképeim.

Megvetem a szavakat, mert megannyi éjszakán át hű társnak hazudták magukat, s lelked mégsem érintették meg. Nincs szó, amely elhitethetné velem, hogy több lettél attól, hogy nem merted megfogni a kezem. Ne emeld közénk a mikor a hogyan és a miből rácsait, mert azok nem adnak választ a kérdésre, amelyet egyszer mind felteszünk magunknak. A legkegyetlenebb kérdés az életben, az elszalasztott lehetőségek, meg nem élt csodák, elmulasztott pillanatok búcsúztatója… mi lett volna, ha…

Ne hidd, hogy bennem nem él dacos akarat, én is fel tudom szegni az állam és tudom mondani: ha úgy kell lennie, legyen... tagadj meg, és hagyd elfolyni az időt, kiüresedni a lehetőségeket, feledd a szememben égő tüzet, az ölelésem szenvedélyét, a szavaim igazságát.
Tégy elveszetté mindkettőnket a némaság által.

Járj a világban egyedül, hagyd, hogy üres tekintetek sóvárogjanak tested után. Hagyd, hogy puszta létezők vegyenek körül és ácsingózzanak szomjasan lelked minden cseppje után. Hagyd, hogy tovaszálló percekből álljanak a nappalok és éjszakák, amelyeket az ember nem akar újra megélni. Jöjjenek csak a férfiak, akik mellett nem lehetsz nő, jöjjenek csak a hamis célok, amelyek hamuvá és füstté válnak mint az elszívott cigaretta, vezessen csak minden lépcsőfok egyre magasabbra… azokon az éjszakákon mégis a földön fogod érezni magad, mert itt és most féltél repülni.

Ahogy a dac tovaillan, mint egy sosem volt ígéret, a Te hangod hallom, ahogy lassan magához ölel Árkádia: „Ha azt kérdeznéd, hogy van a szívem, akkor azt felelném, hogy szerelmes, de nem leli párját. Csak vágyakozik. Egy szó után. Egy érintés után. Egy ölelés után. Minden telefon megcsörrenéskor összerezdül és reménykedik, majd újra és újra csalódik.”

Az időtlen pillanatokat keresve csodálom,
Hogy azokat mégsem az időn kívül találom.

Csak megtörténnek.

Veled.
Tőled.

Már csak pár éjszaka választ el attól, hogy veled lehessek.

Úgy érzem, nem is megfelelők e szavak. Mert nem akkor vagyok veled, ha meg tudlak érinteni, ha megrészegít vibráló közelséged, ha érzem a hajad és a bőröd illatát, csodálom angyali arcod.

Nem is létezik olyan állapot, hogy nélküled. Mintha sosem létezett volna. Élsz és éltél mindig a szemhéjam mögött, szemem feketéjében, a lelkem legmélyén, ahová rajtad kívül senki sem tekinthet, testem minden porcikájában, szívem dobbanásában, vérem lüktetésében, minden lélegzetvételben.

Ha száz kilométerek is választanak el egymástól, akkor is érzem, hogy veled vagyok, csak nem adhatom neked magam úgy, ahogy minden pillanatban szeretném, és nem érezhetem annak a teljességét, ahogy a testünk és a lelkünk egyszerre símül egymáshoz, mert a puszta szavak átkozott bilincsei között kell vergődnöm.

Ez az amiért naponta ezerszer is elmondanám, hogy mennyire hiányzol, de ez sem megfelelő szó, mert zsarnokinak és önzőnek érzem. Te nem valami „hiányt” pótolsz, és belőlem sem hiányzott semmi – csak nem élt, mielőtt veled találkoztam volna.

Te az vagy, aki életének ajándékával önmagammá tett, akivel testben és lélekben az lehetek aki vagyok, nem csak az ideák világában, de itt a valóságban is.

Talán a legkegyetlenebb dolog a világon, hogy egy ilyen reggelen, vagy bármely más pillanatban mikor távol vagy, ezt csak így, pár képernyőn megjelenő lelketlen betűvel mondhatom el, ahelyett, hogy lelkem tükrének méze feloldódna türkizkék tengeredben, szorosan átölelnélek és sosem engednélek el, csókolnálak, míg testem levegő után nem kiált…

Ha visszatekintek, december óta mintha egy egész évtized eltelt volna. Az engem körülvevő, folyamként hömpölygő világ érzésre ólomlábakon vánszorog, spirituálisan mégis úgy érzem, mintha hosszú évek szálltak volna tova.

Mégsem vagyok hajlandó engedni abból az ideából (sem), hogy bármi, ami velem történik az életben, az többé, jobbá kell, hogy tegyen. Egyetlen mozzanat se legyen hiábavaló; ne legyen, ami nem tesz nemesebbé. Egyetlen pofon sem, ami nem ébreszti fel bennem a tüzet... És ha a víz elcsendesítette az újra meg újra fellobbanó lángokat, én, aki tűz és víz határa vagyok, mint egy kapu engedhetem át magamon, érezhetem a világot hamis csillogás és rémítő árnyak nélkül.

Bár nem vagyunk mindenhatók, mégis nem az különböztet meg bennünket élőket a létezőktől, hogy álmainkat ceruzával magunk köré vázoljuk, ideává tesszük, és lelkünk minden cseppjét beléjük töltjük, hogy színt, anyagot, illatot nyerjenek, körülöttünk életre keljenek?

Az ideák lényege az ÉLET. Csupa nagybetűvel. MegÉLNI valamit, ami által több leszel. Lehet, hogy csak egy percig tart az élmény, amikor az idea valósággá válik, de ezt az ember sosem felejti el, és azt sosem vehetik el tőle.

Mert csak így érdemes.

Minden ember őriz a lelke mélyén egy ideát, talán a legszebbet mind közül. Egy álmot Őróla. Tudom, tiltakoznál, hogy bolondság az, amit Coelho ír, az élet nem szólhat csak arról, hogy minden férfi és nő azt a felét keresi, amit elvesztett.

De azt Te sem tagadhatod, hogy valahol él benned egy kép egy férfiról, akit mindig szerettél és akit mindig szeretni fogsz. Mikor egyszer azt kérdeztem tőled, milyen ez a férfi, tizenegy pontban foglaltad össze... és én mennyire boldog voltam, hogy csak a vadast nem szeretem.

Azután eltelt két hét, és köréd árnyak gyűltek, úgy érezted nem tudsz már felvállalni engem, és nem tudod nekem adni azt a magadat, aki velem voltál.

Én mégsem hagytalak magadra egy pillanatra sem, mégha gúzsba kötött kezekkel is, de nem szűntem meg őrizni az utolsó gyertyalángot az éjszakában. Esténként borítékba tettem lelkem egy apró gyöngyét és elküldtem neked, s nem kértem mást cserébe, csak hogy álmaimban újra megsímogathassam a hajad, egyetlen pillanatra érezzem a közelséged, s mint Radnóti hihessem, hogy egyszer lesz még...

Mondaná az elme: bolond voltál, lám eltelt az a tíz nap s a veranda és szilvalekvár helyett félelemtől bolyhos éjszakák vártak.

Egyenes szavak, mint a tőr pengéje, bolond, aki nem ért belőlük. Átjárták lelkemet, hogy mint tőr a testben, végezzék dolgukat. S mégis él a lelkem, mégis írom e sorokat. Szavaid jégkristályokként lassan körbefonták a bennem őrzött lángot, és vártam, hogy jöjjön a feledés, jöjjön a semmi és magához öleljen. De nem így történt.

Mikor másnap reggel felébredtem, bár tagjaim medermedtek és minden lélegzetvétel fájón hiábavalónak látszott a jégbefagyott Atlantiszon, mégis belül éreztem a tűz melegét. Nem szűntem meg csodálni a hajnali sugarakat, érezni a símogatásukat, hallani a dalok minden szólamát. A hűvös józan ész törvényei szerint újra a fátyol túloldalán kellene lennem, és mégis december óta ÉLEK a szó legteljesebb értelmében, és nincs az a szó, nincs az a tett, nincs az az akarat – beleértve a sajátomat is – amely újra puszta „létezővé” tudna alacsonyítani.

Ellökted a kezem, mégis „nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház.” 

A tőr villanása óta tizenkét éjszaka telt el... lélekben hatalmas út és hatalmas idő, különösen, ha ezalatt a menny és pokol régióit is megjárja az ember újra meg újra. Alig néhány csepp víz, alig néhány apró kenyérmorzsa hever szétszórva az úton, s látod, bennem mégis kiolthatatlanul ég a láng…

„Ki tiltja meg, hogy elmondjam mi bántott hazafelé menet!?”

Nincs mit megbocsátanom. Én a lelkemet ajánlottam, s neked nem kellett. Ez nem bűn.

Amit a szememben láttál, ami bennem ég valahányszor veled vagyok, vagy rád gondolok, nem másé... az mindig is a Tiéd volt. Ha nem kell, az nem bűn.

Én vagyok az az értelem, ami kérdezne, a kíváncsiság, ami mindent megértene, a bölcsesség, ami látni engedne, az óvatosság, ami tétovázna, a féltés, ami megóvna, vágy, ami átölelne, a szenvedély, ami eggyé válna, a szerelem, ami lángolna.  S ha mégsem kell, az nem bűn.

Lehet, hogy egykor nem voltam az, de most férfi leszek.

Miért lenne bűn, ha inkább kell aki megvéd, de nem tud megtartani. Aki őriz, de nem tud boldoggá tenni. Aki ismer és mégsem tudja ki vagy. Aki néz téged, de mégsem látja ki vagy.

Miért lenne bűn, ha inkább kell, aki gyönyört kínál és bánatot fakaszt. Aki gyógyírként jön és mégis megmérgez. Aki jövőről beszél, de saját múltjával sem mer szembenézni. Aki csak deréktól lefelé mer férfi lenni, s magát is meggyőzi róla, hogy asszonyok játéka miatt kellett megtagadnia önmagát.

Mit tehet a férfi, ha szerelmes? Mit tehet, ha tenni akar, de türelemre intik? Mit tehet, ha visszafogja kezét, de hallania kell a lélek kiáltásait? Hiába megannyi ékkő, megannyi virág, megannyi csodás dal? Hiába mondtam százszor, hogy nem érdekel mit tettél és kinek kellett lenned, mert ismerlek és tudom ki vagy? 

Nem tűröm csendben. Nem nyugszom meg abban, hogy az élet egy ördögi kör, amelyben a hibáink is elkerülhetetlenül ismétlődnek. Én nem az vagyok, aki évekkel ezelőtt voltam, nem az, aki azokat a hibákat elkövette.

„Százszorta inkább éltemet tagadom meg, mint magam.” Hadd vesszen el az élet, ha a szerelem marad.

Ez a tizedik éjjel nélküled…

Most sem kívánok mást, csak hogy egyetlen pillanatra merj lelkem tükreibe pillantani, merj elmerülni bennük és szárnyra kelni velem. Ha maradt is lelkedben kétség vagy félelem, hidd el, szemeim feloldják majd, mint a tavaszi nap sugarai a megkésett hópelyheket.

Elevenen látom, ahogy a múltat a jelent és a jövőt a lehetőségek ezüstszálai átszövik, s érzem, ahogy közeledésemre engedelmesen tenyerembe simulnak.

Nekünk szükségünk van a szabadságra, arra, hogy ne érezzük a megszokás, a mindennapok fojtogató monotóniáját.

Nekünk szükségünk van arra, hogy legyen, akihez odabújhatunk, legyen, akit átölelhetünk, aki nemcsak néz, de lát is, aki velünk csodálja és siratja a falevél elválását az ágtól.

Nekünk szükségünk van arra, hogy adhassunk és kapjunk, arra, hogy a fehér igazán vakító fehér, a fekete pedig az óceán mélyénél is sötétebb, a könny sós, a csók mézédes, a napsütés meleg, a fuvallat pedig borzongató legyen.

Mi sosem érjük be kevesebbel, mint az álmaink, nekünk a szürke nem kell.

Szinte egy vagyok a fátyollal. Egyik kezem a valóság sűrű matériáját, másik kezem az álmok könnyű, légies hullámait érinti. Néhány nap, néhány éjszaka és csak össze kell érintenem a két tenyerem.

Egyetlen lélegzet csupán... és ez az út a rengetegben véget ér. Gyengéden megölellek. Nem kellenek szavak. Hazaviszlek, alig fél óra és a táska az ismerős helyén landol a csomagtartóban. Hogy három napra való holmit rejt vagy mindened benne van, csak rajtad áll. Feléd fordulok és elmosolyodom, a szemeim csillognak. Hátradőlsz az ülésben, a nagy puha pléddel betakargatlak és megsimogatom a hajad. Csak aludj, mire felébredsz, már egészen máshol leszünk, egész más utakat járunk. Halkan felcsendül egy ismerős dal, az autó lágyan ringatózva elindul, s egyikünk se fog majd félni többé, folytatódik a legszebb történet…

Szomorkás felhők az égen, szokatlanul csend van körülöttem nem cseng a telefon, nem mozdul senki, nincs más csak a zsemle íze a számban, amely már attól is édesebb, hogy tudom, megérintetted ma reggel… kamilla bódulat…

Megannyi gondolat és érzés, kortalannak tűnő foszlányok ölelnek és szaggatnak, mintha nem is huszonhét éve lennék ezen a földön… mintha az a pillanat, amelyet eddig megéltem egy külön valóság lenne a maga időtlenségével.

Vörös és fekete… ebben a percben, ha a valóságra nyithatnám lelkem kapuját, sötétvörös fellegek gyűlnének az égen, bíborszínű villámok cikáznának, s én a végítélet sötét angyalaként ízekre szaggatnék mindent és mindenkit a pokol legsötétebb bugyrától a mennyek csillagokra nyíló kapuiig, mert ez a világ hagyta, hogy ő rád vesse a szemét, hagyta, hogy megérintsen, hagyta, hogy megcsókoljon…

Ismét színtelen vagyok, míg újra szelet nem kap vitorlám.

Aranysárga napsütés, illatos hajzuhatag… többet jelentesz nekem, mint bármi ami létezett, amit valaha éreztek vagy gondoltak. Sajgó üres mellkassal, amelyből magam téptem ki szívem, a feledés felé sodródó lélekként is életed ad egyetlen mosolyod, egyetlen érintésed… Szavaidat még most is csengők dallamjátékának hallom, minden, amit belőled magamban őrzök ezekben a sötét órákban is a szivárvány színeit adják a palettára, mellyel a lelkemet próbálom szürke vászonra festeni mielőtt a modell semmivé enyészik.

Átkozott legyen, aki így rakott össze…

Többször mondtad nekem, hogy bárhová mész is, sehol sem érzed igazán úgy, hogy otthon lennél... vissza-visszatérő motívum írásaidban a keményített fehér lepedők, ágyneműk hűvös illata.

Én már tudom, érzem, hogy az otthonom melletted van, s az álmaimban feltett kérdésre Te is így felelsz. Talán lelked egyik felében melengető érzést keltenek, másik felében az őzike félelmét ébresztik e szavak, mégis szívemből kell írnom, másként már soha nem teszek.

Lassan elülnek a világ zajai, a napsugarak elől menekülő utolsó sötétségfoszlányokként válnak semmivé, ahogy meggyújtom az éjjelilámpát és lassan feloldódom benned és bennem.

Létezés és álom ez egyszerre, szinte elolvad a fátyol és megtölti szívemet, lelkemet, testem minden porcikáját, szobám minden szegletét egy semmihez sem fogható érzés. Képek, illatok, kimondott és ki nem mondott, megírt és elfelejtett szavak, a hangod, ahogy mesélsz, ahogy becézel, ahogy vágytól fűtve sóhajtasz, a takaró alól kikandikáló hajfürtjeid, pillangóként megrebbenő szempilláid... és egyszerre megszűnök magam lenni.

A szerelem határoz meg engem, nem a világ korlátai. Látom a múltat, a jelent és a jövőt álmaim, álmaink tükrében, s mintha kezembe símuló ezüstfonalak lennének, úgy érzem a lehetőségeket. A valóság statikus falai puszta közelségemre megremegnek, minden kérdésre ismerem a választ.

Más azt hinné, idealista vagyok, vagy bolond lettem. Mikor az ágyad végében ültem és azt mondtam, jöjj velem, talán Te is ezt gondoltad. Talán azt hitted abban a pillanatban így keresem a kiutat.

Hozzád hasonlóan azóta én is megjártam az élet egyik legkegyetlenebb ösvényét, nekem is meg kellett vívnom saját árnyaimmal, melyek megújult erővel törtek rám, a földre tepertek, belém mélyesztették fogaikat, miközben negédes hangon szólt elmém, a hű vadászkutya: csak egy szavadba kerül és én segítek, csak egy pillanatra add át magad nekem.

De elég volt egyetlen álomkép lelkem legmélyéről: ahogy a vattacukrot az arcomba nyomod, ahogy együtt főzünk a konyhában és lágyan átkarollak, ahogy együtt ülünk a teraszon, kiflit majszolunk és hallgatjuk a tenger morajlását.

Árnyaim megrettenve szertefoszlottak, elmém meghunyászkodva lapult lábam mellé, mert érzem, hogy egy percet sem vesztegethetek tovább az életből, s most nekem a Te árnyaidat is látnom, éreznem kell. Hagynom kell, hogy észrevegyenek, s ha lehet, helyetted engem kövessenek. Ha kell megküzdök velük is ma éjjel, minden éjjel… neked pedig küldök egy-egy holdsugarat a sötétségben, hogy ne felejtsd el, milyen tündöklő a napfény.

Azt kérdezted ma, mit látok benned, amihez hű vagyok.
Azt válaszoltam, ezt csak akkor érezheted át, ha a szemembe nézel.

Ha szóval akartam volna választ adni, önmagam árulójává kellett volna válnom, mert ezt elmondani nem lehet. Téged, magadat nem lehet papírra vetni, nem lehet megfogalmazni és  körülírni. Én nem „valamit” látok benned, hanem TÉGED érezlek minden idegszálammal.  „I got you, under my skin.”

Érzem a boldogságot és bánatot, a bátorságot és félelmet, az élni akarást és elveszettséget, a szabadságot és kötöttséget, a közvetlenséget és tartózkodást, a lendületet és megtorpanást, jóleső borzongást és fájdalmat, nevetést és könnyeket egyaránt.

Gyönyörködöm, ha mesélsz és ha szótlan vagy, ha felébredsz és ha álomra hajtod a fejed, ha édesen-kislányosan felelsz és ha szemüvegeden keresztülpillantva komolyan válaszolsz, ha lehoznád a csillagokat az égről és ha fáradt cicaként összegömbölyödsz az ágyon, ha a hajszárító hangja szól és ha a hajsütővas melegszik a padlón, ha gyengéd reggeli csókjaimra válaszként feloldasz tengerkék szemeidben.

Ébren is álmodom, ha érzem az illatod, hallom minden lélegzeted és sóhajod, ujjaim aranyló fürtjeid símogatják, meleg napsugarakként bőröd érintik, kezeim tökéletes tested domborulatain kalandoznak, ajkaim érzéki ajkaidba kóstolnak, karjaim a magasba emelnek és megfordul velünk a világ.

Velem vagy és bennem élsz reggel és este, ha a hold megtelt és ha elfogyott, ha a nap fénye melengetően öleli körül a világot és ha mettsző, jeges szél fúj az éjszakában, ha rügyek fakadnak és ha sárga levelek hullanak, mikor újszülöttként felsírtam a szülőszobában, és mikor elalszik életem lángja.

Nem egy csillogó ékszerbe, nem egy makulátlan elmébe, nem egy rád vetített képbe, nem egy belőlem fakadó hamis jövőbe, nem egy két lábon járó testbe, nem egy egómat fényező lesütött szemű leányba vagyok szerelmes, és soha nem is vágytam rá, hogy ez legyél.

Téged magadat szeretlek fényeddel és árnyékoddal együtt.
„Nem kell más.” Se több, se kevesebb, mint Te.

Nem tudom meddig élek,
Nem tudom, hogy meddig.
Csak amíg rózsámat
Újra le nem metszik.

Közeleg a halál,
Hamarosan eljő,
S elszállok mint régen,
Mint egy könnyű felhő.