Ott várok rád Párizsban most is. Nem számít meddig tart, míg a géped földet ér és kilépsz a kapun. Hat nap, hét éjszaka, egy hónap, vagy egy emberöltő. Utóbb úgysem erre emlékezünk majd, hanem arra a pillanatra, amikor újra átöleltük egymást.

Nem kell mondanod, tudom, lelkünk egyik fele néha ösztönösen lázad és lerázná a türelem bilincsét, s ha nem bír tőle szabadulni, inkább dacosan felszegné fejét: ami nem lehet MOST, az ne is legyen.
De azt hiszem ilyenkor helyesebb, ha a másik fél szavára hallgatnunk, ami csendesen súgja:  légy hálás a sorsnak, mert van KIÉRT e kötelékekkel viaskodnod.

Mert nem az számít, hogy milyen dermesztően fagyosak lehetnek az éjszakák, milyen csonka lehet a hold, milyen lényegtelen minden mozdulat, milyen hiábavaló a vágy nélküled és nélkülem.
Hanem az, hogy milyen a balzsamos levegő, a másik nyakszirtjének, hajának illata, milyenek a mosolyt kísérő apró gödröcskék, milyen az első reggeli egymáshoz simulás, milyen a csókolózás közben félrecsúszott szemüveg, milyenek a rakoncátlan hajtincsek és a homlokomról bőrödre hulló cseppek.

Nem gyűlölhetjük az utat azért, mert tizennyolc napja járjuk és még mindig nincs vége. Bár nem mindig mi választjuk meg, az mindig lehetőséget ad arra, hogy általa többé és jobbá váljunk, még ha ehhez meg is kell járnunk olykor Hádész birodalmát vagy éppen az Akropolisz csúcsait.

Tizennyolc napja egyedül kell járnod ezen az árnyakkal övezett ösvényen, keresztül a bánat mocsarán, a kétségek kihalt erdején és suttogásból emelt keskeny hídon kell átkelned a távolba vesző álmok szakadéka felett.

Álmodom.

Arról, hogy talán kezded elhinni, mindig veled voltam és most is veled vagyok. Arról, hogy talán kezded elhinni, nekem semmi sem teher, amit tőled vállalhatok át. Arról, hogy talán kezded elhinni, érzem teljes valódat, és árnyaiddal-vágyaiddal, láncaiddal-szárnyaiddal, könnyeiddel-mosolyoddal, nemekkel és igenekkel együtt szeretlek. Arról, hogy talán kezded elhinni, bármi történjék, mindig elkaplak, és karjaim oltalmazón ölelik át derekad, mert a testem, lelkem, szavam és pillantásom, csókom és ölelésem nem füst és árnyék.

Álmodom.

És a legszebb álmom az, hogy egyszer a szemedbe nézek s ezt mondom: „Kisasszony, ahogy Ön az enyém, úgy én az Öné vagyok: odaadom magam Önért, és odavagyok ezért a cseréért.”