Egyszer azt írtad nekem: minden embernek van egy vágya, ami csak az övé, és ez a vágy sokakat eltaszíthat tőle, de azt, aki fontos, közelebb hozza hozzá.
Engem a Te vágyaid úgy vonzottak, mint méhet a méz, lelkem részeivé váltak és pont olyan elevenen élnek bennem, mint a saját álomképeim.

Megvetem a szavakat, mert megannyi éjszakán át hű társnak hazudták magukat, s lelked mégsem érintették meg. Nincs szó, amely elhitethetné velem, hogy több lettél attól, hogy nem merted megfogni a kezem. Ne emeld közénk a mikor a hogyan és a miből rácsait, mert azok nem adnak választ a kérdésre, amelyet egyszer mind felteszünk magunknak. A legkegyetlenebb kérdés az életben, az elszalasztott lehetőségek, meg nem élt csodák, elmulasztott pillanatok búcsúztatója… mi lett volna, ha…

Ne hidd, hogy bennem nem él dacos akarat, én is fel tudom szegni az állam és tudom mondani: ha úgy kell lennie, legyen... tagadj meg, és hagyd elfolyni az időt, kiüresedni a lehetőségeket, feledd a szememben égő tüzet, az ölelésem szenvedélyét, a szavaim igazságát.
Tégy elveszetté mindkettőnket a némaság által.

Járj a világban egyedül, hagyd, hogy üres tekintetek sóvárogjanak tested után. Hagyd, hogy puszta létezők vegyenek körül és ácsingózzanak szomjasan lelked minden cseppje után. Hagyd, hogy tovaszálló percekből álljanak a nappalok és éjszakák, amelyeket az ember nem akar újra megélni. Jöjjenek csak a férfiak, akik mellett nem lehetsz nő, jöjjenek csak a hamis célok, amelyek hamuvá és füstté válnak mint az elszívott cigaretta, vezessen csak minden lépcsőfok egyre magasabbra… azokon az éjszakákon mégis a földön fogod érezni magad, mert itt és most féltél repülni.

Ahogy a dac tovaillan, mint egy sosem volt ígéret, a Te hangod hallom, ahogy lassan magához ölel Árkádia: „Ha azt kérdeznéd, hogy van a szívem, akkor azt felelném, hogy szerelmes, de nem leli párját. Csak vágyakozik. Egy szó után. Egy érintés után. Egy ölelés után. Minden telefon megcsörrenéskor összerezdül és reménykedik, majd újra és újra csalódik.”