Ilyen a Férfi ha szerelmes...

Ha visszatekintek, december óta mintha egy egész évtized eltelt volna. Az engem körülvevő, folyamként hömpölygő világ érzésre ólomlábakon vánszorog, spirituálisan mégis úgy érzem, mintha hosszú évek szálltak volna tova.

Mégsem vagyok hajlandó engedni abból az ideából (sem), hogy bármi, ami velem történik az életben, az többé, jobbá kell, hogy tegyen. Egyetlen mozzanat se legyen hiábavaló; ne legyen, ami nem tesz nemesebbé. Egyetlen pofon sem, ami nem ébreszti fel bennem a tüzet... És ha a víz elcsendesítette az újra meg újra fellobbanó lángokat, én, aki tűz és víz határa vagyok, mint egy kapu engedhetem át magamon, érezhetem a világot hamis csillogás és rémítő árnyak nélkül.

Bár nem vagyunk mindenhatók, mégis nem az különböztet meg bennünket élőket a létezőktől, hogy álmainkat ceruzával magunk köré vázoljuk, ideává tesszük, és lelkünk minden cseppjét beléjük töltjük, hogy színt, anyagot, illatot nyerjenek, körülöttünk életre keljenek?

Az ideák lényege az ÉLET. Csupa nagybetűvel. MegÉLNI valamit, ami által több leszel. Lehet, hogy csak egy percig tart az élmény, amikor az idea valósággá válik, de ezt az ember sosem felejti el, és azt sosem vehetik el tőle.

Mert csak így érdemes.

Minden ember őriz a lelke mélyén egy ideát, talán a legszebbet mind közül. Egy álmot Őróla. Tudom, tiltakoznál, hogy bolondság az, amit Coelho ír, az élet nem szólhat csak arról, hogy minden férfi és nő azt a felét keresi, amit elvesztett.

De azt Te sem tagadhatod, hogy valahol él benned egy kép egy férfiról, akit mindig szerettél és akit mindig szeretni fogsz. Mikor egyszer azt kérdeztem tőled, milyen ez a férfi, tizenegy pontban foglaltad össze... és én mennyire boldog voltam, hogy csak a vadast nem szeretem.

Azután eltelt két hét, és köréd árnyak gyűltek, úgy érezted nem tudsz már felvállalni engem, és nem tudod nekem adni azt a magadat, aki velem voltál.

Én mégsem hagytalak magadra egy pillanatra sem, mégha gúzsba kötött kezekkel is, de nem szűntem meg őrizni az utolsó gyertyalángot az éjszakában. Esténként borítékba tettem lelkem egy apró gyöngyét és elküldtem neked, s nem kértem mást cserébe, csak hogy álmaimban újra megsímogathassam a hajad, egyetlen pillanatra érezzem a közelséged, s mint Radnóti hihessem, hogy egyszer lesz még...

Mondaná az elme: bolond voltál, lám eltelt az a tíz nap s a veranda és szilvalekvár helyett félelemtől bolyhos éjszakák vártak.

Egyenes szavak, mint a tőr pengéje, bolond, aki nem ért belőlük. Átjárták lelkemet, hogy mint tőr a testben, végezzék dolgukat. S mégis él a lelkem, mégis írom e sorokat. Szavaid jégkristályokként lassan körbefonták a bennem őrzött lángot, és vártam, hogy jöjjön a feledés, jöjjön a semmi és magához öleljen. De nem így történt.

Mikor másnap reggel felébredtem, bár tagjaim medermedtek és minden lélegzetvétel fájón hiábavalónak látszott a jégbefagyott Atlantiszon, mégis belül éreztem a tűz melegét. Nem szűntem meg csodálni a hajnali sugarakat, érezni a símogatásukat, hallani a dalok minden szólamát. A hűvös józan ész törvényei szerint újra a fátyol túloldalán kellene lennem, és mégis december óta ÉLEK a szó legteljesebb értelmében, és nincs az a szó, nincs az a tett, nincs az az akarat – beleértve a sajátomat is – amely újra puszta „létezővé” tudna alacsonyítani.

Ellökted a kezem, mégis „nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház.” 

A tőr villanása óta tizenkét éjszaka telt el... lélekben hatalmas út és hatalmas idő, különösen, ha ezalatt a menny és pokol régióit is megjárja az ember újra meg újra. Alig néhány csepp víz, alig néhány apró kenyérmorzsa hever szétszórva az úton, s látod, bennem mégis kiolthatatlanul ég a láng…